Létezik egy holland legenda. Azt mondják benne, hogy aki először pillantja meg egy tulipán virágzását, az megtalálja az igaz szerelmét. Annak a személynek a szívét nyeri el, akiről csak álmodott az illető.

A szerelemnek sokféle fajtája van, és szinte mindenki volt már szerelmes, ezért biztosan tudni fogjátok milyen egy viszonzatlan szerelem. Vágyakozni a másik iránt, még akkor is, ha attól a féltől csak hűvös, közömbös pillantásokat kapunk. Nos ilyen szerelmi mese bújik meg ebben a történetben. Egy viszonzatlan, későn feléledt szerelemről és egy örök szimbólumról fogtok most hallani.

Réges-régen, Hollandia egyik eldugott, mindentől távoli mezején magányosan élt egy ember. Ez az ember tényleg egyedül volt, szinte az Isten háta mögött tengette mindennapjait. Nem volt neki senkije, szüleit korán elvesztette, így nem ismerte az érzéseket. Csupán a létfenntartásával törődött. Az évszakok járását, az állatokat, mind-mind ismerte. Tudta mikor kell elvetni a magokat, és napra pontosan aratott. A természetben élt, soha nem ment sehova. Magányos, színtelen világában éldegélt.

Közömbösen, hűvös tekintettel pillantott a külvilágra. Nem hatotta meg senki és semmi, nem szólt szívéhez a madarak zenéje, az eső kopogását ugyan olyan közömbösséggel fogadta, mint a havat.

Teltek, múltak az évek, és a férfi egy tavaszi napon elindult szokásos sétájára. Közömbösen szemlélte a zöldellő vidéket, számára csak egy szín volt, ami mindig ebben az évszakban virított. Nem gondolkodott azon, hogy mi van a látóhatáron túl. Sosem érdekelte semmi. 

Séta közben ismeretlen helyre tévedt. Egy öntözőcsatorna (kanális) állta el az útját. Egy pár pillanatra megtorpant, de végül nekirugaszkodott és átugrott felette. Amikor a túloldalon földre ért, ámulva nézett szét. Egy hatalmas, gyönyörű rét terült el előtte. A talpánál virágok lehettek? Mikor közelebbről megnézte, mik is hevernek a lábánál, elhűlt a csodálkozástól. Apró, táncoló virágos ruhába öltözött tündéreket látott. A kis teremtmények furcsa valamin játszottak. Zenéltek.

Az emberünk nem tudta mi az a zene, hiszen sosem hallott ilyesmit. De figyelmét másnak szentelte. A kavalkád közepén egy gyönyörűséges tündér táncolt. Szerelemre lobban az apró tündérhercegnő iránt. Hideg szívét átjárta a fény, és csak nézte, nézte a leányt. Viszont a tündérek számára a szerelem ismeretlen érzés. A hercegnő észrevette a férfit és rámosolygott. Ez a mosoly azonban olyan hideg volt, hogy az ifjú megérezte, szerelme viszonzatlan marad. Örökre. Olyan mély bánat szállt rá, hogy szíve meghasadt fájdalmában.

A tündérhercegnő döbbenten nézett az élettelen testre. Hirtelen az ő pici szívében is fellángolt a szerelem, de már későn. A hercegnő elrendelte, hogy minden év tavaszán nyíljanak pompás, csodás virágok azokon a helyeken, ahol a férfi járt-kelt. Legyen ez egy elkésett ajándék, szerelme zálogául. A hercegnő azt is meghagyta, hogy aki először látja eme virágok bimbózását, legyen övé annak a szerelme akit teljes szívéből szeret.