Magyarország egyik legszebb történetének tartom, ami egy meglehetősen gőgös királylány és az aranyszőrű kecskéjéről szól. A történetet igazán híressé Garay János regéje tette, ami a Tókirály fiának reménytelen szerelméről szólt.

Tihany közelében lévő kagylóról a kecskeköröm jut az eszünkbe, ami a tihanyi ekhóval összekapcsolódik. A mondában egy leány őrzi az aranyszínű kecskéket Tihanyon. Az életét a leány némán tengette, ugyanis nem volt hangja. A kecskenyáj és a leány is híres volt szépségéről. Egy szép napon a Balaton vizéből előbukkan a tündére, egy földig érő, hófehér szakállú király volt. A hullámkirály kérte a királyleányt, hogy adjon neki a kecskéitől tejet, mert szegény fia nagyon beteg. Csak a különleges tej mentheti meg az életét. Cserébe a jótettért, megígérte, hogy hangot ad neki. A leány természetesen adott neki kecsketejet, így ő kapott hangot. A leány tudott beszélni, csengő hangja bejárta a vidéket.

Ám hiúság költözött a szívébe, nagyra volt csengő-bongó hangjával. Szép énekeivel megnyerte száz meg száz legénynek szívét, de büszkeségével, hiúságával rögtön össze is törte azokat. Ennek a beképzelt nőszemély hangjának esett áldozatául a Balaton tündérének fia is, de őt ugyan úgy össze törte mint a többi legényt. Sajnos bele is halt a visszautasításba. 

Erre éktelen haragra gerjedt a fiú apja a Tókirály (vagy Balaton tündére). Átkot sújtott a gőgös lányra és annak arany kecske nyájára. Hatalmas vihar sújtotta a vidéket, ami a kecskéket beleűzte a Balaton vizébe. A kecskenyáj maradványait mai napig mossa partra a víz, de csak a paták maradtak meg belőlük. Amiket az utazó lát a parton azok a kecskekörmök.

A királyleány sem úszta meg szárazon. Eltűnt ugyan, ki tudja melyik barlangba lett száműzve. De testét, alakját senki nem látja. Csak a hangját. Mert most már mindenkinek muszáj válaszolnia, bárki is a hang gazdája.

Ezt tehát a tihanyi ekhó és a kecskekörmök legendája. Most pedig jöjjön Garay János híres regéje

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán. 

Sok kinccsel ért fel a nyáj,
mely a hegyen legel. 
Még többel a leányka 
Szépsége ékivel. 

Szemének, éj hajának, 
Arcának párja nincs: 
Csak rózsabimbó ajakán 
Van néma bús bilincs. 

Adj szép leány, a nyájadból 
Egy csésze friss tejet 
Beteg fiam számára. 
S megoldom nyelvedet. 

Szólt Balaton tündére, 
Az ősz hullámkirály, 
Ajkáról térdig érvén 
A hófehér szakáll. 

Adott tejet fiának 
A szép királyleány. 
S a szót a víz királya 
Megoldotta ajakán. 

S csengőbb lőn szép ezüstnél, 
A méznél édesebb 
A szép leány beszéde: 
Meggyógyult a beteg. 

De büszkeség kapá meg 
A leánykát a vad negéd, 
Hallván, mi szép, mi bájos 
Most ajkán a beszéd. 

Mint pénzfukar kincsével 
Bánt nyelve bájival; 
Nem zenge csak magának 
E csattogányi dal. 

Isten dicsőségére 
Ímeg nem nyitotta azt, 
Szegénynek panaszára 
Nem zenge lágy vigaszt. 

Testvérnek és barátnak I
rigyen zárta be, 
Az esdő szerelemnek 
Nem nyílt meg kőszivel. 

Amily hamar megnyerte 
Sok ifjunak szivét, 
A rózsaláncot gőge 
Oly rögtön tépte szét. 

Csak egyet vitt sírjába 
A mélyebb érezet: 
Fiát a tókirálynak, 
Ki érte elepedt. 

Az aranyszőrű nyájnak 
Tejéből itt szegény
Bűvös varázsszerelmet, 
Mely méreg lett szivén. 

A tónak ősz királya 
Haragra gyult ezért, 
A bérctől a leányra 
S a nyájra átkot kért. 

A bérc tüzet bocsátott, 
Sziklája mind kigyult; 
Három nap, három éj, mint 
Ítélet napja dúlt. 

A nyáj a Balatonba 
Rohant, de bennveszett - 
A tó máig is kihányja 
A kecskekörmöket. 

A lányt pedig örökre 
Bűbáj kötötte meg, 
Foglyául tartá máig, 
Ki tudja, mely üreg? 

Szemmel nem látja senki, 
Kézzel nem fogható - 
De bárki megszólítja, 
Visszhangja hallható. 

Mert büntetésül mondta 
A tündér átka ki: 
Hogy nyelvével lakoljon, 
Mellyel vétett neki. 

S ki csengő szép szavával, 
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel 
Negédből nem beszélt: 

Most - bárki szóljon hozzá 
Bár gazdag és szegény: 
Felelni köteles rá 
E bércek tetején.