Hol volt, hol nem volt, élt ezen a vidéken egy tatu. Ez a tatu nagyon szerette a zenét. Egy nap, miután elállt az eső, a kis tau kisétált a közeli tóhoz, ami telis-tele volt ugrándozó békákkal. Meghallotta a békák gyönyörű énekét, akik egymásnak daloltak ugrándozásuk közepette. 

 "Ó!" Gondolta a tatu vágyakozva. "Ó, mennyire szeretném, ha tudnék énekelni!"

 A békák eközben gyönyörűbbnél gyönyörűbb dalokat énekeltek, miközben játékosan hancúroztak a vízben. Végül megpróbált úgy énekelni, ahogyan azt a békák tették. Ám azok kinevették őt, és azt mondták:

 "Ne legyél nevetséges!" Dalolták a békák, miközben tovább játszottak. "A tatu nem tud énekelni." 

 A tatu másnap a tücskök ciripelését hallgatta, akik az ő házának szomszédságába költöztek. A tatu csodálkozva hallgatta őket, ahogyan ciripelnek, és ugyan olyan vidáman énekelnek, mint a békák. Becsúszott a házában, és hallgatta a tücskök énekét éjjel, nappal.

"Ó," sóhajtotta a tatu, "mennyire szeretném, ha tudnék énekelni!"

 A tücskök meghallották sóhajtozását, és így válaszoltak:

 "Ne légy nevetséges! A tatu nem tud énekelni."

 De főhősünk nem értette sem a békák, sem a tücskök szavát, így tovább vágyakozott.

 Egy nap a közelben jött egy férfi, kinek a kezében kanárikkal teli kalitka volt. A kanárik odabent csicseregtek, és énekeltek, sokkal szebben, mint a tücskök és a békák. Meghallotta ezt a dalt a tatu, és elbűvölve hallgatta őket. Követte a férfit, a kanárikkal együtt, és olyan gyorsan szedte apró lábát, amennyire csak bírta, miközben hallgatta a csodálatos dalokat.

 "Ó," lihegte a kis tatu "De szeretnék énekelni!"

 Odabent a kalitkában meghallották ezt a kanárik és nevetve, csicseregve válaszoltak:

 "Ne légy nevetséges!" Csapkodtak énekelve a szárnyukkal. "A tatu nem tud énekelni.

 Szegény tatu nem tudott lépést tartani az emberrel és a kanárikkal, így fáradtan összeesett. Egy ház előtt volt, ahol egy nagy varázsló élt. A kis tatu félénket, de reménykedve ment a varázslóhoz, aki kint ült háza előtt.

 "Nagy varázsló, te olyan leleményes vagy, kérlek taníts meg énekelni, mint ahogyan a békák, tücskök, kanárik énekelnek!"

 A varázsló ajka megrándult egy kicsit, mert szórakoztatónak találta a tatu kérését. De hamar rájött, hogy a kis állat komolyan beszél.

 Lehajolt hát székéből hozzá, belenézett az állatka szemébe, és azt mondta:

 "Tudom, hogy énekelni szeretnél, kis tatu. De meg kell fizetned az árát, ami a halál."

"Úgy érted, ha meghalok, képes leszek énekelni?" kérdezte csodálkozva a tatu.

 "Igen, így igaz." felelte a varázsló.

 "Akkor most rögtön meg akarok halni! Bármit megtennék, hogy képes legyek énekelni!

 A varázsló több órán keresztül beszélgetett a tatuval, próbálta meggyőzni, hogy ne akarjon meghalni, és ő sem akarta elpusztítani a kicsi állatot. De az hajthatatlan volt. A varázsló kénytelen volt megölni a tatut, és elkészített belőle egy csodálatos hangszert. Miután kész lett felkereste a legjobb zenészt a vidéken, és odaadta neki a hangszert.

 Egyszer a zenész pont annál a tónál pengette a hangszert, ahol korábban játszottak a békák. Azok most csodálkozva bámultak kifelé a vízből, miközben ezt kiáltozták: "Ai!Ai! A tatu megtanult énekelni!

 A zenész arra is járt, ahol a tücskök éltek. Ők is kiugráltak házukból, nagy szemekkel néztek: "Ai!Ai! A tatu megtanult énekelni!

 Gyakran ellátogatott a zenész a barátjához is, és miközben pengette hangszerét a kalitkából a kanárik csodálkozva csiripelték: "Ai!Ai! A kis tatu megtanult énekelni!

 És ez így is volt. A kis tatu megtanult énekelni, az ő hangja volt a legszebb az országban. De, mint a legjobb zenészek a világon, a tatu is feláldozta magát az igazi művészetért.

Forrás:

http://americanfolklore.net/folklore/2010/07/the_armadillos_song.html

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés